KFD:: Az egyik interjúdban azt álltottad, tudod mi az élet értelme. Ez azért elég komoly önbizalomra vall. 

G.A.: Nem az önbizalom mondatja ezt velem, hanem az, hogy évtizedek óta foglalkozom a kérdéssel, mert nagyon érdekel, és nagyon fontos kérdés a mai világban mindenki számára. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azért sem, mert azok az emberek, akik úgy gondolják, hogy az életüknek van értelme, azoknak nyolcszorosan jobb az életminősége! Nyolcszor jobban érzik magukat a bőrükben, ha tudják, hogy van értelme az egésznek! Ez tudományosan mérhető. Kopp Mária egy hatalmas monográfiát írt Magyar életminőség az ezredfordulón címmel, amiben fontos és megdöbbentő tények sorozatát közli. Az egyik éppen az, hogy azok az emberek, akik úgy gondolják, hogy az életnek nincs értelme, azok depressziósok lesznek, szémtalan sok lelki, majd testi betegség sújtja őket. És ezeket el lehet kerülni, sőt, el lehet jutni a lelkesítő, felemelő, értelmes élethez!

KFD: És mi az élet értelme?

G.A.: Már tizenéves koromban elhatároztam, hogy az élet értelméről könyvet fogok írni. Éppen most jelent meg az IPM 2015/10-es számában az élet értelméről írt cikkem. De nem én vagyok az egyetlen, sokan foglalkoznak az élet értelmével. Köztük például Viktor Frankl, aki nagyszerű könyveket írt élet értelméről. Felfedeztem, hogy az élet alapvető lényege az, hogy felemelő erő, mert az élet arra irányul, hogy fenntartsa és továbbadja önmagát. Az élet tehát saját természete szerint jó, mert az élet segítésére sarkall és ösztönöz bennünket! Az élet arra ösztönöz, hogy minél magasabbra röpítsük az életünket, minél magasabb testi-lelki-szellemi szinten éljük az élet csodálatos élményét. Az élet egyetemes értelme a testi, lelki és értelmi kiteljesedés, testi erőnlétünk, legmagasabb lelki képességeink, értelmi adottságaink teljes kibontakozása. Ezen belül az emberi élet egyetemes értelme az ismeretek utáni éhség, a tudásvágy tartalommal, értékkel és értelemmel feltöltése, az értelem minél teljesebb távlatokban és mélységekben kibontakozása, minél magasabb szintű tudat kifejlesztése, minél több lelki-szellemi érték érvényre juttatása. Ezért születtünk a Földre! Ez az élet egyetemes értelme, ami minden emberre, legalábbis mint a Homo sapiens tagjára, mint emberi lényre vonatkozik. Mindenki legjobb képességeit mozgósítsa, és ahogy csak lehet segítse a saját életét, a családja életét, a hazája életét, az emberiség életét, a földi élővilág életét, és a kozmikus élővilág életét. Mert a Világegyetem is tele van élettel, sőt, maga a Világegyetem mint minden létező végső egésze, él. Az élet egyetemes értelme az, hogy bármit is teszünk, a lehető legjobban segítse minden élet minél magasabb kibontakozását. Persze emellett minden egyes ember életének külön–külön is megvan a maga értelme. Mindenkinek meg kell találnia az egyéni, saját életútját, a lehető legcsodálatosabb, legmagasabb szintre emelkedő életet, ami egyéni adottságai alapján lehetséges.

KFD: Rengeteg mindennel foglalkozol párhuzamosan. Otthon lehet lenni ennyi területen azonos mélységben?

G.A.: Ami engem igazán érdekel, az a Világegyetem lényege. Tehát igazából ez csak egyvalami foglalkoztat: a Mindenség. De mivel rájöttem, hogy a Világegyetem él, ezért az élet lényegével is kellett foglalkoznom. És mivel a Világegyetemen és az életen kívül nincs semmi, tulajdonképpen minden érdekel, de leginkább az, ami a Mindenség lényege. Éppen ezért a leglényegesebb, legáltalánosabb kérdésekkel foglalkozom. Vagyis a filozófia. Ez az elsődleges területem. A fizika és a csillagászat mellett a biológia a fő szakterületem. Ezzel már nagyjából azt hiszem képben is vagyok, mert a fizika az anyag, a biológia az élet, a pszichológia a tudat tudoménya, és ez a három alkotja a természettudományt. A Természet tudományát. A Természet pedig maga a Mindenség, a Világegyetem. Természetesen nem vagyok egyformán otthon minden tudományágban. De igyekszem kifejleszteni a lényeglátást, és ha szükség van arra, hogy valamiben jobban elmélyedjek, akkor szánok rá időt. 

KFD: A fő állításod tehát, hogy a Világegyetem él. A csillagászat, az asztrofizika, amivel Te foglalkozol, egy szigorú, akadémikus tudomány. Hogyan tudod az állításodat bizonyítani egy ilyen közegben?

G.A.: Próbáljuk meg röviden. Én azért lettem csillagász, mert mindig foglalkoztatott a Világegyetem titka. A hosszú évtizedek alatt megértettem, hogy a Világegyetemet a tudományban elsősorban úgy fogják föl, mint a jelenségeknek az összességét. Mi az hogy jelenség? Ami a külső érzékszerveinkkel érezhető. Ezek alkotják tehát a Világegyetem első szintjét. De rájöttem arra, hogy a jelenségek között összefüggések vannak, az összefüggések között pedig vannak állandó összefüggések, amik mindenhol működnek. Ezeket nevezzük törvényeknek. Ezekkel foglalkozik a tudomány, például a fizika. törvények azonban nem vezethetők le a jelenségekből. A jelenségek tapasztalatokat jelentenek, a fizikai törvények azonban nem megfigyelhetőek, mindig mindenhol ott vannak. Ebből a szempontból túl vannak a jelenségek világán. Ugyanakkor kétségtelenül valóságos törvényekről van szó. A természettörvények a valóság egy másik, mélyebb szintje. Amikor ezt megértettem, akkor tovább tudtam lépni. Természettörvényből végtelenszer kevesebb van, mint jelenségből, hiszen egy törvénnyel végtelen sok jelenséget írhatunk le. A természettörvények tehát közelebb állnak a Világegyetem lényegéhez. De a természettörvények szintjén sem tudok a Világegyetem lényegéről teljes képet alkotni, mert a törvények száma sem teljesen ismert. Felmerült bennem, hogy a törvények között nem állnak–e fönt még mélyebb, még lényegesebb összefüggések. Mert ha igen, akkor még közelebb juthatok a Világegyetem lényegéhez.  

Tizenhét éves koromban a fizikatanár mondta a Fazekas Gimnáziumban, hogy minden törvény levezethető egyetlen még mélyebb törvényből, a legkisebb hatás elvéből. Ez a Világegyetem végső alapelve. Ebből levezethető matematikailag a fizika összes alapvető törvénye. A legkisebb hatás elve azt jelenti, hogy egy folyamat során az energiafelhasználás és az időfelhasználás szorzata a lehető legkisebb. Én rögtön hozzászóltam, hogy ez biztosan  nem így van. Mert tudok egy ellenpéldát. Én vagyok az – és velem együtt minden élőlény. Mert a leeső kő azért követi a legkisebb hatás elvét, mert tehetetlen. Én viszont nem vagyok az. Én arra törekszem, hogy minél tovább éljek, és minél több energiával. És minden élőlény erre törekszik. Ez pedig pont az ellenkezője a legkisebb hatás elvének. Ezt elmondtam a tanárnak. A tanár hallgatott egy percig, aztán mondta hogy nem tudja. Utána került a kezembe egy könyv, Bauer Ervinnek az Elméleti biológiá–ja, amiben megfogalmazta az élet alapelvét. Amiről én kimutattam később, hogy megfelel a legnagyobb hatás elvének. Ezt egyszer megírtam Paul Daviesnek, aki a világ egyik legelismertebb fizikusa. Ő azt válaszolta, hogy ez egy brilliáns ötlet.

Tulajdonképpen összekapcsoltam a Bauer biológiáját az elméleti fizikával. A legkisebb hatás elve csak arra az esetre vonatkozik, amikor a cselekvőképesség nulla. Egy leeső kő nem tud beleavatkozni a folyamatba. Az embernek azonban van egy bizonyos cselekvőképessége. Az élőlények esetén a cselekvőképesség nem nulla, tehát az élettelen testek egy speciális alesetét jelentik az élőlényeknek. Létezik egy mélyreható valóság a fizikán túl. Ennek a felismerésnek köszönhetően hívtak meg vendégprofesszornak a kaliforniai Chapman egyetemre, és sikerült a témáról publikációkat megjelentetni. A dolog tehát abszolút tudományosnak nevezhető, hiszen tanulmányaim azokban a folyóiratokban jelentek meg, amelyek átmennek tudományos bírálókon.

KFD: Lefordíthatjuk ezt úgy, hogy az élettelen a termodinamika második főtétele alapján a kiegyenlítődés, az entrópia, a rendezetlen felé törekszik, az élet pedig ezzel szemben a strukturáltság, a rendezettség felé?

G.A.: Igen! Sőt a Bauer–elv éppen azt fejezi ki, hogy egy élőlény akkor és csak akkor nevezhető élőlénynek, ha minden energiáját mozgósítja annak annak a termodinamikai egyensúlynak a beállta ellen, amelynek az adott körülmények között létre  kellene jönnie. Az élettelen testekben az energiák kiegyenlítődnek, és az egyensúlyi végállapotban az élettelen test minden energiája kiegyenlítődik a környezettel. A kockacukor elkeveredik, egyenletesen eloszlik a teában. Az élőlények esetében viszont törvényszerűen olyan folyamatok indulnak be a szervezetben, amelyek a meglevő bomlási folyamatokat ellensúlyozzák, és visszaállítják az életképességet, a cselekvőképességet, magasan az egyensúlyi végállapot felett. Az élőlények folyamatosan helyreállítják életképességüket, azt a távolságot, amely elválasztja őket az egyensúlytól. Ennek az új elméleti biológiának a megértése segített hozzá ahhoz, hogy a naptevékenységet mélyebb megértsem. Mert a Napnak is van egy öntevékenysége, ami az élettelen testeknek nem szokott lenni. De senki nem foglalkozott eddig ilyen filozófiai mélységben a naptevékenységgel. 

KFD: Naptevékenységek alatt a napkitöréseket, flaireket kell értenünk? 

G.A.: Igen. Az anyagáramlásokat, a mágneses tér változásait. Azon változásoknak az összességét, amit a standard napmodell nem tud leírni. Mert nem tudjuk, hogy mikor lesz a következő napkitörés, hogy mikor és hol fog felbukkanni a következő napfolt. Lehetőségünk van bizonyos szintű előrejelzésekre, azonban számtalan sok meglepetés ér bennünket. Ez történt most is, amikor a naptevékenységi minimum nem egy évig tartott, mint eddig az elmúlt háromszáz évben, hanem három évig. Váratlan tevékenységeket produkál a Nap, és ennek mélyebb megértése nekem negyven évbe tellett. Most írom a Nap rejtélyéről és megoldásáról a könyvemet.

hvg.hu: Nyilatkoztad valahol, hogy célod, hogy legyőzd az emberek közti elidegenedést. Hogyan akarod ezt megvalósítani?

G.A.: Azt gondolom, hogy a zene rendkívüli hatással van az emberekre. A felmérések szerint az embereknek két csúcsélményük van, az egyik a szerelem, a másik pedig a zene. A zenével tehát óriási hatást lehet gyakorolni, sorsfordító hatást is. Rám is ilyen hatással van a zene, úgy érzem, hogy az én életemet is egy más irányba terelte. Azért lettem zenész, mert éreztem, hogy a zene milyen óriási hatással van rám. Úgy érzem, hogy a Világegyetem lényegével összefüggő  zene is létezik. Nem csak olyan, amit külső megrendelésre készítenek, vagy olyan, ami egy személy önkifejezésére irányul, hanem mindannyian közvetlenül részei vagyunk az egyetemes életnek is, amellett, hogy feladatunk van az egyéni szintéren. A Világegyetem, mint egy kozmikus élőlény bennünk él, és mi magunk vagyunk az bizonyos értelemben, ha képesek vagyunk ezt felfogni. Arra kell törekednünk, hogy az életünk minél tartalmasabb, minél csodálatosabb legyen. Erre való az élet. A mai társadalomban ezt persze nem így fogják fel, a fogyasztói világ az másról szól. Az anyagiakról, a sikerről, a hatalomról. Az élet az teremtő erő, és kozmikus forrása van. A kozmikus teremtőerő tehát bennünk elérhető. Az élőlények érző lények, képesek vagyunk a bennünk élő élet egyetemes lényegét is átélni, és akkor a Világegyetem érzései válnak átélhetővé számunkra. Léteznek a természettörvényekből, a Természet legmélyéről fakadó, igazi érzések, amik törvény erejűek, amelyek ebből a kozmikus élettörvényből fakadnak. És ezek összefüggenek a zenével, mert a zene törvényerejű érzéseket is képes kifejezni. Attól lesz igazi, istenigazából való a zene, hogy van benne valami olyan varázserő, amiből az ember érzi, hogy egy törvény rejlik mögötte. Egy valóságot fejez ki. A kozmikus valóságot. Ez az élet megnyilvánulása. Én pedig azt keresem, hogy ezt az életerőt hogyan tudom működésbe hozni. A legnagyszerűbb pillanatokban, amikor átadom magam ennek a kozmikus erőnek, és megadatik, akkor már nem én irányítom a mozgásomat. Én épp ezt keresem, az ösztönösséget, azt hogy megbizonyosodjak arról, hogy az ösztönök nem vak beidegződések, hanem valami csodálatos, nagyszerű teremtő valóságból fakadnak. Sokszor éltük át ezt mi is a színpadon. A kezdet kezdetén még csak három számunk volt, de addigra ugyis le szoktak küldeni minket a színpadról, tehát ennyi elég is volt. Aztán egyszer 82–ben a Közgázon nem küldtek le minket a színpadról, ott állt több ezer ember, és nem tudtunk mit játszani. Kénytelenek voltunk rögtönözni valamit, ami nem állt messze tőlünk, tehát mindenki elkezdett rögtönözni a hangszerén, én is üvöltöztem, és kiszabadult egy teljesen új zene, amit játszottunk egy tíz–tizenöt percig. Amikor lejöttünk, a közönség mondta, hogy látszik, hogy sokat gyakoroltok, mert a számokat is jobban adtátok elő, különösen azt az új számot a legvégén, az volt a legjobban összegyakorolva.