Első olvasásra nem váltja be ígéretét, nem úszunk le a magánélet legmélyebb,direkt mélységeibe, hiszen Esterházynak, mint azt konkrétan ki is jelenti, szavakról csakszavak jutnak az eszébe. Amikor a kérdező, Birnbaum első emlékeiről érdeklődik, Ő első és utolsó szavakról értekezik. Mintha a szavak többet jelentenének számára, mint az élet valósága. Aki szaftos sztorikra, kiteregetett magánéletre, a függöny mögé való betekintésre vágyik, csalódni fog. Félig.

Mert igen, szó van kitelepítésről, szó van besúgókról, keresztelőre csontrészegen(„már szinte nem is dülöngélt, úgy gyökeret vert benne a pia”) érkező apáról. De Esterházy nem lenne Esterházy, ha nem toldaná meg ezeket a magánéleti betekintéseket.

Második olvasásra közelebb enged a szöveg. És azt is felfedeztem: miért. Elsőolvasásra elsikkadtam a részletek felett, annyira elfeledtette ezen részleteket a stílus a stílus, a stilizáció elsődlegessége. A kötet interjúinak döntő többsége ugyanis írásban készült. És itt,ebben az esetben (hogy ismét ismételjem magamat) az Esterházy-szöveg elfedi a hús-vérEsterházyt. Mikor erotikáról beszél, kevesebb a személyes emlék, mint annak kifejtése, hogy a magyar szövegben „máshogy áll a f*asz, mint például a Bukowski-n edzett edzett angolban” De mégis, másodjára már jobban tudok a szerzőre figyelni, mint az elsőként magát előtérbe helyező szövegi megfogalmazásra. Jobban szem elé kerülnek a szülői veszekedések, jobban észreveszem a jelenlévő személyes kitárulkozást.

Elsőre csak az tűnt fel, hogy a legközelebbi család is majdnem csak és kizárólag a nyelven keresztül érhető el. Ahogy mondja, vagy bocsánat, írja: „volna egy stílus, vagy stilizáltság, amelyet felismerek az öcséim beszédében, valami, amit jól ismerek, és sehol máshol nem hallok. Ez az, amiről azonnal felismerem a testvéreimet. Még mikor az anyai önfeláldozásról beszél, akkor is erősebben tolakszik elő amondatok megformáltsága, mint az, amiről ezek a mondatok végül is szólnak. „Hát ezt most visszaolvasva: biztos beleírom valamelyik regényembe még." Reméli: „a szöveg többet tud szerzőjénél”. 

Csak itt most –valljuk be, a szerzőre lennénk kíváncsiak. Nem a szövegre. Sőtmég nem is annyira a szerzőre. A szerzőség mögött megbújó Esterházyra. Aztán persze –említettem, második olvasat- mégis feltűnik: mégiscsak beenged családjának, szüleinek, testvéreinek, magánéletének zárt világába. Bár hozzá kell tennünk, ezen témában jobb és közvetlenebb a Javított kiadás. A korábbi kötet inkább enged a függöny mögé enged, mint az ezen könyvben fellelhető válaszok. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül a megbocsájtás jelentőségét. A családot 1951-ben telepítették ki Hortra, Heves megyébe.

Egyéves korában. Azon kérdésre, hogy kik írták alá a kitelepítésről szóló rendeletet, nyugodt érdektelenséggel válaszol: „mintha megvolna a papír, de nincs jelentősége. "Az én életemnek nem ártottak. Nyilván mindenki halott már. Némelyikük nyilván a mennyországban.”

Ebből azért mégiscsak tanulhatnánk. Tanulnunk kellene. Ha más nem is, csupán életünk lenne egyszerűbb.

(Esterházy Péter és Marianna D. Birnbaum beszélget: Az évek iszkolása.Magvető)