KFD:: Az egyik interjúdban azt álltottad, tudod mi az élet értelme. Ez azért elég komoly önbizalomra vall. 

G.A.: Nem az önbizalom mondatja ezt velem, hanem az, hogy évtizedek óta foglalkozom a kérdéssel, mert nagyon érdekel, és nagyon fontos kérdés a mai világban mindenki számára. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azért sem, mert azok az emberek, akik úgy gondolják, hogy az életüknek van értelme, azoknak nyolcszorosan jobb az életminősége! Nyolcszor jobban érzik magukat a bőrükben, ha tudják, hogy van értelme az egésznek! Ez tudományosan mérhető. Kopp Mária egy hatalmas monográfiát írt Magyar életminőség az ezredfordulón címmel, amiben fontos és megdöbbentő tények sorozatát közli. Az egyik éppen az, hogy azok az emberek, akik úgy gondolják, hogy az életnek nincs értelme, azok depressziósok lesznek, szémtalan sok lelki, majd testi betegség sújtja őket. És ezeket el lehet kerülni, sőt, el lehet jutni a lelkesítő, felemelő, értelmes élethez!

KFD: És mi az élet értelme?

G.A.: Már tizenéves koromban elhatároztam, hogy az élet értelméről könyvet fogok írni. Éppen most jelent meg az IPM 2015/10-es számában az élet értelméről írt cikkem. De nem én vagyok az egyetlen, sokan foglalkoznak az élet értelmével. Köztük például Viktor Frankl, aki nagyszerű könyveket írt élet értelméről. Felfedeztem, hogy az élet alapvető lényege az, hogy felemelő erő, mert az élet arra irányul, hogy fenntartsa és továbbadja önmagát. Az élet tehát saját természete szerint jó, mert az élet segítésére sarkall és ösztönöz bennünket! Az élet arra ösztönöz, hogy minél magasabbra röpítsük az életünket, minél magasabb testi-lelki-szellemi szinten éljük az élet csodálatos élményét. Az élet egyetemes értelme a testi, lelki és értelmi kiteljesedés, testi erőnlétünk, legmagasabb lelki képességeink, értelmi adottságaink teljes kibontakozása. Ezen belül az emberi élet egyetemes értelme az ismeretek utáni éhség, a tudásvágy tartalommal, értékkel és értelemmel feltöltése, az értelem minél teljesebb távlatokban és mélységekben kibontakozása, minél magasabb szintű tudat kifejlesztése, minél több lelki-szellemi érték érvényre juttatása. Ezért születtünk a Földre! Ez az élet egyetemes értelme, ami minden emberre, legalábbis mint a Homo sapiens tagjára, mint emberi lényre vonatkozik. Mindenki legjobb képességeit mozgósítsa, és ahogy csak lehet segítse a saját életét, a családja életét, a hazája életét, az emberiség életét, a földi élővilág életét, és a kozmikus élővilág életét. Mert a Világegyetem is tele van élettel, sőt, maga a Világegyetem mint minden létező végső egésze, él. Az élet egyetemes értelme az, hogy bármit is teszünk, a lehető legjobban segítse minden élet minél magasabb kibontakozását. Persze emellett minden egyes ember életének külön–külön is megvan a maga értelme. Mindenkinek meg kell találnia az egyéni, saját életútját, a lehető legcsodálatosabb, legmagasabb szintre emelkedő életet, ami egyéni adottságai alapján lehetséges.

KFD: Rengeteg mindennel foglalkozol párhuzamosan. Otthon lehet lenni ennyi területen azonos mélységben?

G.A.: Ami engem igazán érdekel, az a Világegyetem lényege. Tehát igazából ez csak egyvalami foglalkoztat: a Mindenség. De mivel rájöttem, hogy a Világegyetem él, ezért az élet lényegével is kellett foglalkoznom. És mivel a Világegyetemen és az életen kívül nincs semmi, tulajdonképpen minden érdekel, de leginkább az, ami a Mindenség lényege. Éppen ezért a leglényegesebb, legáltalánosabb kérdésekkel foglalkozom. Vagyis a filozófia. Ez az elsődleges területem. A fizika és a csillagászat mellett a biológia a fő szakterületem. Ezzel már nagyjából azt hiszem képben is vagyok, mert a fizika az anyag, a biológia az élet, a pszichológia a tudat tudoménya, és ez a három alkotja a természettudományt. A Természet tudományát. A Természet pedig maga a Mindenség, a Világegyetem. Természetesen nem vagyok egyformán otthon minden tudományágban. De igyekszem kifejleszteni a lényeglátást, és ha szükség van arra, hogy valamiben jobban elmélyedjek, akkor szánok rá időt. 

KFD: A fő állításod tehát, hogy a Világegyetem él. A csillagászat, az asztrofizika, amivel Te foglalkozol, egy szigorú, akadémikus tudomány. Hogyan tudod az állításodat bizonyítani egy ilyen közegben?

G.A.: Próbáljuk meg röviden. Én azért lettem csillagász, mert mindig foglalkoztatott a Világegyetem titka. A hosszú évtizedek alatt megértettem, hogy a Világegyetemet a tudományban elsősorban úgy fogják föl, mint a jelenségeknek az összességét. Mi az hogy jelenség? Ami a külső érzékszerveinkkel érezhető. Ezek alkotják tehát a Világegyetem első szintjét. De rájöttem arra, hogy a jelenségek között összefüggések vannak, az összefüggések között pedig vannak állandó összefüggések, amik mindenhol működnek. Ezeket nevezzük törvényeknek. Ezekkel foglalkozik a tudomány, például a fizika. törvények azonban nem vezethetők le a jelenségekből. A jelenségek tapasztalatokat jelentenek, a fizikai törvények azonban nem megfigyelhetőek, mindig mindenhol ott vannak. Ebből a szempontból túl vannak a jelenségek világán. Ugyanakkor kétségtelenül valóságos törvényekről van szó. A természettörvények a valóság egy másik, mélyebb szintje. Amikor ezt megértettem, akkor tovább tudtam lépni. Természettörvényből végtelenszer kevesebb van, mint jelenségből, hiszen egy törvénnyel végtelen sok jelenséget írhatunk le. A természettörvények tehát közelebb állnak a Világegyetem lényegéhez. De a természettörvények szintjén sem tudok a Világegyetem lényegéről teljes képet alkotni, mert a törvények száma sem teljesen ismert. Felmerült bennem, hogy a törvények között nem állnak–e fönt még mélyebb, még lényegesebb összefüggések. Mert ha igen, akkor még közelebb juthatok a Világegyetem lényegéhez.  

Tizenhét éves koromban a fizikatanár mondta a Fazekas Gimnáziumban, hogy minden törvény levezethető egyetlen még mélyebb törvényből, a legkisebb hatás elvéből. Ez a Világegyetem végső alapelve. Ebből levezethető matematikailag a fizika összes alapvető törvénye. A legkisebb hatás elve azt jelenti, hogy egy folyamat során az energiafelhasználás és az időfelhasználás szorzata a lehető legkisebb. Én rögtön hozzászóltam, hogy ez biztosan  nem így van. Mert tudok egy ellenpéldát. Én vagyok az – és velem együtt minden élőlény. Mert a leeső kő azért követi a legkisebb hatás elvét, mert tehetetlen. Én viszont nem vagyok az. Én arra törekszem, hogy minél tovább éljek, és minél több energiával. És minden élőlény erre törekszik. Ez pedig pont az ellenkezője a legkisebb hatás elvének. Ezt elmondtam a tanárnak. A tanár hallgatott egy percig, aztán mondta hogy nem tudja. Utána került a kezembe egy könyv, Bauer Ervinnek az Elméleti biológiá–ja, amiben megfogalmazta az élet alapelvét. Amiről én kimutattam később, hogy megfelel a legnagyobb hatás elvének. Ezt egyszer megírtam Paul Daviesnek, aki a világ egyik legelismertebb fizikusa. Ő azt válaszolta, hogy ez egy brilliáns ötlet.

Tulajdonképpen összekapcsoltam a Bauer biológiáját az elméleti fizikával. A legkisebb hatás elve csak arra az esetre vonatkozik, amikor a cselekvőképesség nulla. Egy leeső kő nem tud beleavatkozni a folyamatba. Az embernek azonban van egy bizonyos cselekvőképessége. Az élőlények esetén a cselekvőképesség nem nulla, tehát az élettelen testek egy speciális alesetét jelentik az élőlényeknek. Létezik egy mélyreható valóság a fizikán túl. Ennek a felismerésnek köszönhetően hívtak meg vendégprofesszornak a kaliforniai Chapman egyetemre, és sikerült a témáról publikációkat megjelentetni. A dolog tehát abszolút tudományosnak nevezhető, hiszen tanulmányaim azokban a folyóiratokban jelentek meg, amelyek átmennek tudományos bírálókon.

KFD: Lefordíthatjuk ezt úgy, hogy az élettelen a termodinamika második főtétele alapján a kiegyenlítődés, az entrópia, a rendezetlen felé törekszik, az élet pedig ezzel szemben a strukturáltság, a rendezettség felé?

G.A.: Igen! Sőt a Bauer–elv éppen azt fejezi ki, hogy egy élőlény akkor és csak akkor nevezhető élőlénynek, ha minden energiáját mozgósítja annak annak a termodinamikai egyensúlynak a beállta ellen, amelynek az adott körülmények között létre  kellene jönnie. Az élettelen testekben az energiák kiegyenlítődnek, és az egyensúlyi végállapotban az élettelen test minden energiája kiegyenlítődik a környezettel. A kockacukor elkeveredik, egyenletesen eloszlik a teában. Az élőlények esetében viszont törvényszerűen olyan folyamatok indulnak be a szervezetben, amelyek a meglevő bomlási folyamatokat ellensúlyozzák, és visszaállítják az életképességet, a cselekvőképességet, magasan az egyensúlyi végállapot felett. Az élőlények folyamatosan helyreállítják életképességüket, azt a távolságot, amely elválasztja őket az egyensúlytól. Ennek az új elméleti biológiának a megértése segített hozzá ahhoz, hogy a naptevékenységet mélyebb megértsem. Mert a Napnak is van egy öntevékenysége, ami az élettelen testeknek nem szokott lenni. De senki nem foglalkozott eddig ilyen filozófiai mélységben a naptevékenységgel. 

KFD: Naptevékenységek alatt a napkitöréseket, flaireket kell értenünk? 

G.A.: Igen. Az anyagáramlásokat, a mágneses tér változásait. Azon változásoknak az összességét, amit a standard napmodell nem tud leírni. Mert nem tudjuk, hogy mikor lesz a következő napkitörés, hogy mikor és hol fog felbukkanni a következő napfolt. Lehetőségünk van bizonyos szintű előrejelzésekre, azonban számtalan sok meglepetés ér bennünket. Ez történt most is, amikor a naptevékenységi minimum nem egy évig tartott, mint eddig az elmúlt háromszáz évben, hanem három évig. Váratlan tevékenységeket produkál a Nap, és ennek mélyebb megértése nekem negyven évbe tellett. Most írom a Nap rejtélyéről és megoldásáról a könyvemet.

hvg.hu: Nyilatkoztad valahol, hogy célod, hogy legyőzd az emberek közti elidegenedést. Hogyan akarod ezt megvalósítani?

G.A.: Azt gondolom, hogy a zene rendkívüli hatással van az emberekre. A felmérések szerint az embereknek két csúcsélményük van, az egyik a szerelem, a másik pedig a zene. A zenével tehát óriási hatást lehet gyakorolni, sorsfordító hatást is. Rám is ilyen hatással van a zene, úgy érzem, hogy az én életemet is egy más irányba terelte. Azért lettem zenész, mert éreztem, hogy a zene milyen óriási hatással van rám. Úgy érzem, hogy a Világegyetem lényegével összefüggő  zene is létezik. Nem csak olyan, amit külső megrendelésre készítenek, vagy olyan, ami egy személy önkifejezésére irányul, hanem mindannyian közvetlenül részei vagyunk az egyetemes életnek is, amellett, hogy feladatunk van az egyéni szintéren. A Világegyetem, mint egy kozmikus élőlény bennünk él, és mi magunk vagyunk az bizonyos értelemben, ha képesek vagyunk ezt felfogni. Arra kell törekednünk, hogy az életünk minél tartalmasabb, minél csodálatosabb legyen. Erre való az élet. A mai társadalomban ezt persze nem így fogják fel, a fogyasztói világ az másról szól. Az anyagiakról, a sikerről, a hatalomról. Az élet az teremtő erő, és kozmikus forrása van. A kozmikus teremtőerő tehát bennünk elérhető. Az élőlények érző lények, képesek vagyunk a bennünk élő élet egyetemes lényegét is átélni, és akkor a Világegyetem érzései válnak átélhetővé számunkra. Léteznek a természettörvényekből, a Természet legmélyéről fakadó, igazi érzések, amik törvény erejűek, amelyek ebből a kozmikus élettörvényből fakadnak. És ezek összefüggenek a zenével, mert a zene törvényerejű érzéseket is képes kifejezni. Attól lesz igazi, istenigazából való a zene, hogy van benne valami olyan varázserő, amiből az ember érzi, hogy egy törvény rejlik mögötte. Egy valóságot fejez ki. A kozmikus valóságot. Ez az élet megnyilvánulása. Én pedig azt keresem, hogy ezt az életerőt hogyan tudom működésbe hozni. A legnagyszerűbb pillanatokban, amikor átadom magam ennek a kozmikus erőnek, és megadatik, akkor már nem én irányítom a mozgásomat. Én épp ezt keresem, az ösztönösséget, azt hogy megbizonyosodjak arról, hogy az ösztönök nem vak beidegződések, hanem valami csodálatos, nagyszerű teremtő valóságból fakadnak. Sokszor éltük át ezt mi is a színpadon. A kezdet kezdetén még csak három számunk volt, de addigra ugyis le szoktak küldeni minket a színpadról, tehát ennyi elég is volt. Aztán egyszer 82–ben a Közgázon nem küldtek le minket a színpadról, ott állt több ezer ember, és nem tudtunk mit játszani. Kénytelenek voltunk rögtönözni valamit, ami nem állt messze tőlünk, tehát mindenki elkezdett rögtönözni a hangszerén, én is üvöltöztem, és kiszabadult egy teljesen új zene, amit játszottunk egy tíz–tizenöt percig. Amikor lejöttünk, a közönség mondta, hogy látszik, hogy sokat gyakoroltok, mert a számokat is jobban adtátok elő, különösen azt az új számot a legvégén, az volt a legjobban összegyakorolva.

Első olvasásra nem váltja be ígéretét, nem úszunk le a magánélet legmélyebb,direkt mélységeibe, hiszen Esterházynak, mint azt konkrétan ki is jelenti, szavakról csakszavak jutnak az eszébe. Amikor a kérdező, Birnbaum első emlékeiről érdeklődik, Ő első és utolsó szavakról értekezik. Mintha a szavak többet jelentenének számára, mint az élet valósága. Aki szaftos sztorikra, kiteregetett magánéletre, a függöny mögé való betekintésre vágyik, csalódni fog. Félig.

Mert igen, szó van kitelepítésről, szó van besúgókról, keresztelőre csontrészegen(„már szinte nem is dülöngélt, úgy gyökeret vert benne a pia”) érkező apáról. De Esterházy nem lenne Esterházy, ha nem toldaná meg ezeket a magánéleti betekintéseket.

Második olvasásra közelebb enged a szöveg. És azt is felfedeztem: miért. Elsőolvasásra elsikkadtam a részletek felett, annyira elfeledtette ezen részleteket a stílus a stílus, a stilizáció elsődlegessége. A kötet interjúinak döntő többsége ugyanis írásban készült. És itt,ebben az esetben (hogy ismét ismételjem magamat) az Esterházy-szöveg elfedi a hús-vérEsterházyt. Mikor erotikáról beszél, kevesebb a személyes emlék, mint annak kifejtése, hogy a magyar szövegben „máshogy áll a f*asz, mint például a Bukowski-n edzett edzett angolban” De mégis, másodjára már jobban tudok a szerzőre figyelni, mint az elsőként magát előtérbe helyező szövegi megfogalmazásra. Jobban szem elé kerülnek a szülői veszekedések, jobban észreveszem a jelenlévő személyes kitárulkozást.

Elsőre csak az tűnt fel, hogy a legközelebbi család is majdnem csak és kizárólag a nyelven keresztül érhető el. Ahogy mondja, vagy bocsánat, írja: „volna egy stílus, vagy stilizáltság, amelyet felismerek az öcséim beszédében, valami, amit jól ismerek, és sehol máshol nem hallok. Ez az, amiről azonnal felismerem a testvéreimet. Még mikor az anyai önfeláldozásról beszél, akkor is erősebben tolakszik elő amondatok megformáltsága, mint az, amiről ezek a mondatok végül is szólnak. „Hát ezt most visszaolvasva: biztos beleírom valamelyik regényembe még." Reméli: „a szöveg többet tud szerzőjénél”. 

Csak itt most –valljuk be, a szerzőre lennénk kíváncsiak. Nem a szövegre. Sőtmég nem is annyira a szerzőre. A szerzőség mögött megbújó Esterházyra. Aztán persze –említettem, második olvasat- mégis feltűnik: mégiscsak beenged családjának, szüleinek, testvéreinek, magánéletének zárt világába. Bár hozzá kell tennünk, ezen témában jobb és közvetlenebb a Javított kiadás. A korábbi kötet inkább enged a függöny mögé enged, mint az ezen könyvben fellelhető válaszok. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül a megbocsájtás jelentőségét. A családot 1951-ben telepítették ki Hortra, Heves megyébe.

Egyéves korában. Azon kérdésre, hogy kik írták alá a kitelepítésről szóló rendeletet, nyugodt érdektelenséggel válaszol: „mintha megvolna a papír, de nincs jelentősége. "Az én életemnek nem ártottak. Nyilván mindenki halott már. Némelyikük nyilván a mennyországban.”

Ebből azért mégiscsak tanulhatnánk. Tanulnunk kellene. Ha más nem is, csupán életünk lenne egyszerűbb.

(Esterházy Péter és Marianna D. Birnbaum beszélget: Az évek iszkolása.Magvető)

Hallani az összeroppanó fecskendők zaját, amint áthaladunk a foglaltház azonosíthatatlan hulladékkal beborított udvarán. A foglaltház nem létezik, mégis itt áll a szemünk előtt, teljes valójában.

A foglaltház nem a mi világunk része. Ahogy a szerző előszeretettel fogalmaz: a Zónában van. És hogy a Zóna metaforája egyenesen Burroughstól, vagy egyenesen Tarkovszkij Stalkerjéből jött, talán nem is annyira érdekes. Hiszen a Zóna lényege mindig és mindenhol abban áll, hogy mindennapjaink törvényei elvesztik érvényességüket.

A Foglaltház Kubiszyn Viktor második regénye. Második könyve, hogypontosabbak legyünk. A szerző fiatal, sikeres filmkritikusként csúszott bele a drogokvilágába míg egyszer csak egy fűtetlen, mocskos lakásban ébredt, csontjai hasogattak az elvonástól, nem volt már senkije és semmije. Amije volt, mind eladta rég, akiket ismert,már mind meglopott. Már cuccra sem volt pénze. Ekkor döntött úgy, hogy eddig ésnetovább. Rehabilitáció, absztinencia, kemény évek. Ezt írja le brutálisan őszinte,helyenként túlságosan is brutális és túlságosan is őszinte kötetében, a Drognaplóban.Azóta megtért, íróként és drogprevenciós szakemberként működik.darabjai fiktív történetek, de a világ, amelyben ezek a történetek zajlanak, nagyon isvalóságos. Kubiszyn azóta sem tud szabadulni a Zónából. Bár évek óta tiszta, ahogymondani szokta, a pecsét rajta van a homlokán.A Zóna itt van mellettünk, mégsem látjuk. Néhány lábnyomát pillanthatjuk csakmeg, amikormeg, amikor kikerüljük az utcán fekvő hajléktalant, vagy amikor átmegyünk az utcatúloldalára, ahol egy láthatólag belőtt fiatalember tántorog velünk szemben.

Mint mondtam, a foglaltház egyszerre fiktív és valós hely. Fiktív, hiszen így,ebben a formában nem létezik. Azonban minta után készült, mondhatni számtalanhasonló hely szolgált mintaként, ahol a nélkülözés és hajléktalanság fantomjai összegyűlnek, hogy legalább tulajdon jelenlétükkel megvédjék egymást az összeomlástól.Persze nem védik meg semmitől.A foglaltház nem a mi világunk része.A Foglatház nem most került ki a nyomdából. Közel két éve jelent meg. Hogymiért írok róla mégis? Túl azon, hogy fontos mű, ma különösen aktuális. Nem kívánok napipolitikai elemzésekbe belecsúszni. Bár a Foglaltház a könyv tanúsága szerint nem a Józsefvárosban van, akár ott is lehetne. Szereplői közül pedig, no nem a papíron szereplő,hanem a mondhatni valós szereplőinek zöme ma is ott él.

Bűnösebb emberi lényeket nem látott városunk. Azt azonban látnunk kell, hogy az ő bűneik a mi bűntelenségünkből fakadnak. Mi attól lehetünk tiszták, hogy ők bemocskoljákmagukat helyettünk. Magukra veszik a város bűneit.Nem véletlenül vagyok ennyire biblikus. Hiszen ezek az emberek, a szerekrabjai mindig a megváltást keresik. A megváltást a fájdalomtól, a mindennapoknyomorától; vagy éppen valami kapcsolatot, kapcsolatot valami magasabbal, amit aszerek által először elérhetőnek gondolnak. Aztán a megváltás lassan, észrevehetetlenlassúsággal a kárhozatba fordul.

Az amerikai újságíró, Hunter S. Thompson idézi SamuelJohnsont: „Megszabadul az eberłét kínjaitól az, aki elállatiasodik.” Ha kimondva nem isezt keresik, nem a kiiratkozást az emberi létezésből, a fájdalom elől való menekülésük során mégis ide jutnak el a foglaltház lakói. A beszűkült tudat állati szűköléséig. Mert nohaaz emberlét kínjaitól valóban megszabadultak, arról az induláskor megfeledkeztek, hogyaz állati létezés is kínokkal teli. És ezek a kínok még súlyosabban nyomasztanak, éss zaggatásuktól megszabadulni szinte lehetetlen, ha akaratunk edénye, a tudat immár foszlányokká szakadt.

(Kubiszyn Viktor: Foglaltház. Jószöveg Műhely. 2013)

Napsütés itatja át a lapokat, Isztria napsütése. A tréfás halálábrázolás persze megvan itt, mint ahogy a vidám perverzió és a kifacsart irónia is, amelyek annyira elválaszthatatlanok a máriási univerzumtól. Mégis, a doktor talán legkönnyedebb kötetét tarthatjuk kezünkben.

 Főhősünk a horvát tengerpartra szakadt festő, aki elhagyva omladozó világítótornyát botcsinálta rajztanárként kezd karriert a lepukkant isztriai falucskában, ahol tanítványai között megtaláljuk Van Gogh-ot, Malevicset, Frida Kahlo-t, az eminens Caravaggio-t, meg az öngyilkosságra hajlamos Toulouse Lautrec-et. És természetesen a helyi kurtizánként működő Mona Lisát.

 drMáriás a magyar populáris underground (vigyázat képzavar, de így igaz) fenegyereke, a hallójáratok szaxofonista-töröksípos réme a Tudósok zenekarral, szürreál- posztneodadaista képeivel szertett politikusaink vizuális krónikása. Az írást sem ma kezdte, a 2004-ben kiadott Lomtalanítás óta ez a hetedik regénye. A Balkáni tahó című kötetében kelet és nyugat konfliktusát, a Nem élhetek Milosevics nélkül-ben pedig zenekarának és életének kalandos történetét vetette papírra.

 Az excentrikus művész szintén excentrikus művész-főhőst alkotott. Intrika es szerelem, megcsaltatás és tömeggyilkosság, szadista muzeológus hentes, boldog hajókázás es nemtelen bosszú a lapokon. Es egyszer csak megérkezik Sandro Botticelli, aki alaposan felkavarja (ismetelt képzavarral) az állóvizet. A feszültség fokozódik, az erőszak egyre tombolóbb, az erotika egyre füllettebbé válik. Egyre jobban izzadunk a hőség és a sűrűsödő akciók miatt. A festők egymásnak esnek, csurog a vér, repkednek a testrészek szanaszét; köttetnek a házasságok, bonyolódnak a viszonyok, a hentes pedig egyre idegesebben feni késeit. És mindeközben Szűz Máriát mind jobban és jobban folytogatja a féltékenység.

De ne legyenek illúzióink. A napfényes happy end el nem maradhat.

(drMáriás: Mona Lisa és a tenger; Noran könyvesház)

"Elegáns és nyomasztó könyv. Bátor könyv, amely nem ismeri a félelmet."Esterházy írja fülszövegében a fenti megállapításokat Barnás Ferenc másodszor is kiadott, A kilencedik című regényéről. Pontos könyv, pontos megjegyzések. És megtűrnek magukban némi ellentmondást. Igazak a szövegre, de nem igazak magára az elbeszélőre.

A főhős nélkülözi az eleganciát. És a bátorságot még inkább nélkülözi. Nem jellemhibák ezek. A kötet középpontjában ugyanis a környezet hatása áll az egyénre, ráadásul pontosan egy olyan határhelyzetben, amikor az egyén még nem egyéb csupán, mint nyiladozó elme. És igenis, ismeri a félelmet. Szinte csak a félelmet ismeri.

Interjúinkban, beszélgetéseinkben Barnás kiemelte: őt különösen ez érdekelte, az a torzulás, az a működési mód, amelybe egy gyermek óhatatlanul belezuhan, amennyiben körülményei az embertelenség határait súrolják. Mert a nyomor mellett állandó kísérőként kering az embertelenség. Kettőscsillagok. És ennek az óhatatlan torzulásnak óhatatlan következménye a nyelv. A sérültség, a beszorítottság, a sztázis, a paranoia megteremti a kommunikáció rendellenességeit. Nyomorék a nyelv,amin a főhős megszólal, részleges, pontatlan és akadozó.És a feszes szerkezeten túl ez anyelv, ennek a nyelvnek a megalkotása Barnás legnagyobb bravúrja. Mint legutolsó könyvében, a Másik halálban is, amely az Aegon–díj révén végre a szélesebb közfigyelmet is ráirányította erre a nem mindennapi szerzőre. Ott is az összeomlottság, ott is a beszorítottság, ott is a beszorított individuum kommunikációra már alig képes nyelve az, ami érdekli a szerzőt. És egy ilyen nyelven megírni egy, vagy két vagy háromháromszáz oldalas regényt, ez az igazi bravúr.A kilencedik a, kilenc éves fiú története., nem is annyira történet, mint monológ  A késő Kádárkor hátterében létrejövő szenvedéstörténet, egy olyan tudat szenvedéstörténete, aki magát a szenvedést, a nyomort még csupán annak adottságában tudja érzékelni. Apercipiálni, ahogy Barnás mindig szofisztikált megnyilatkozásaiban mondaná.

Maga Barnás Ferenc is hasonló körülmények közt töltötte gyermekkorát, mint főszereplőnk. Az életrajzi tények, melyekre támaszkodik, valósak. Attól azonban mindig óva int bennünket, hogy valódi önéletírást keressünk regényeiben. Egyrészt, mert a regények saját logikájukat követik, eltérnek az alapanyagtól, és a maguk fiktív világ átépítik. Másrészt, mert nem érdekes. A mű mű, a regény regény, a műhelytitkok pedig maradjanak a műhelyben. Kit érdekel, hogy a szólista mennyi gyakorlás után lép ki a színpadra. A verejtéket maga mögött hagyja, hogy hátradőlhessünk, amikor a hangszer tiszta hangon megszólal.

"Engem mindig az érdekel, hogy az olvasót belerántsam a szöveg világába,abba a világba, ami nem azonos a valóságos világgal, amely természetesen sokkal gazdagabb az irodalomban létrehozott világgal. Az irodalom lényege hogy maga a megfogalmazás, maga a szöveg mint szöveg robbanjon." – mondta legutóbbi beszélgetésünkkor. És a detonáció megtörténik. Lefojtott, csendes, suta detonáció ez, de nem jelentősége, nem mértéke és nem mérete folytán. Maga a nyelv, maga a leírt világ nem engedi, hogy a produktum a szó hétköznapi jelentésében bombasztikus legyen.Mégis bombasztikus. Megformáltságában ay. Hatásában az. A hatás, mit létrehoz,kilotonnákban mérhető.

(Barnás Ferenc: A kilencedik. Második kiadás. Kalligramm. 2014)

Slágerszerző, előadóművész, zenei producer, író és játékfejlesztő. Komplex egyéniség, aki komplex projekteket hoz létre. Részt vett a magyar televíziós tehetségkutatók létrehozásában, majd elsőként szállt ki a véleménye szerint öngóllá vált műfajból. 

kfd: Amikor kiszálltál a második Megasztár után, azzal indokoltad a döntésedet, hogy ez a piac ennyi új előadót már nem fog elbírni. Azóta a hatodik széria is lefutott, bejött a Voice, a Dal, jelenleg éppen a következő X-faktor selejetezői zajlanak, tehát biztosan állíthatjuk, hogy szeptemberben sem maradunk tehetségkutató nélkül. Ezek fényében mi a véleményed erről a témáról?

Pierrot: Lényegében változatlan. Hogyha ez nem így volna, akkor biztosan részt vettem volna valamelyik hasonlóban. De eszem ágában sincs. Ez persze nem azt jelenti, hogy a tehetségkutatással szemben vagyok ilyen elutasító. Azt hiszem, hogy amennyiben valakinek sikerült a szakmájában magasra jutnia, számára kötelező érvényű, hogy nyújtsa a kezét az utána kapaszkodóknak. Eredendően ez volt a motivációm akkor is, amikor annak idején igent mondtam a Megasztár felkérésére. A fene se gondolta volna, hogy ekkora siker lesz! Akkoriban, a kétezres évek elején alig voltak zenei témájú műsorok a televíziókban és a zenészek megítélése nem volt épp a csúcsponton. Az első Megasztár műsor visszahozta ezt a műsortípust, és egyben visszaadta a rangjukat az énekeseknek. Az átlagember szembesült azzal, hogy az előadók érzékeny emberi lények, és a produkció ott a színpadon - a felkészüléssel és a tanulással egyetemben – komoly teljesítmény, a tehetség olyasvalami, amit egyszerűen el kell ismerni. A versenyzők akkoriban hősökké lettek néhány hét alatt, és még az sem volt talmi ígéret, hogy a műsor segítségével egyesek magasra ívelő pályára kerülnek. Remek hangulat volt, lényegi egyetértés minden szinten, és felemelő érzés, hogy a jóra a nézősereg, mondhatni egy egész ország ilyen jól reagált. Aztán beütött a krach. A folytatás lehetősége ugyan ott lebegett mindenki előtt, de nagyot ütött, hogy a közreműködők java részével együtt én is a döntő élő adása alatt értesültem arról, hogy a televízió indítani akarja a második szériát, méghozzá azonnal. Sosem felejtem el a nagy ünneplés közepette a döbbenetet, amikor meghallottuk Tilla szavait: holnaptól már lehet jelentkezni a következő évadra...

kfd: Élő egyenes adásban?

Pierrot: Igen. És akkor benne voltunk egy mókuskerékben, igazán nem volt lehetőségünk, hogy kiszálljunk belőle. Pedig sokakban felháborodást keltett a hír, és egyértelművé vált számomra, hogy innentől kezdve mások a szándékok, más kézbe került az irányítás. Valaki megorrontott egy komoly bevételt, és azt minél hamarabb magáénak akarja tudni. Persze ki lehet erőltetni évről-évre egy-egy ilyen show-t (és akár többet is), de borítékolható annak a sokkal korábbi kifáradása, devalválódása is. Nem kellett prófétának lenni ahhoz, hogy olyasmit jósoljak, ami hamar be is következik. A második széria színvonala egyértelműen csökkent, így a lelkesedés, a karakterek , az ötletek, a tehetség terén mindenhol visszalépést mutatott a műsor. A megtévesztő az volt, hogy az előző széria kimagasló sikere miatt viszont beindult a korábban szkeptikus reklámozó réteg, így gazdaságilag igencsak jó, jobb vállalkozás volt a második Megasztár. Ez húzta magával az előzőre szintén azonnal ráindított harmadik szériát is, amelyben folytatódott a tendencia. Nem véletlenül vettem búcsút még viszonylag időben. Nem volt kedvem asszisztálni annak a lerombolásához, aminek a felépítésében tevékenyen részt vettem. A kapzsi gondolkodás pedig a várható módon elérte, hogy mindent az ellenkezőjére fordítson: ma már inkább az a téma, hogy miért kell még egy tehetségkutató, miért kell egy újabb „senkiházi” énekest égbe dicsérni (sokszor érdemtelenül) és egyáltalán, ezek miért nem végeznek valami tisztességes munkát. Totális öngól. Egy egészségesen, tisztességesen gondolkodó szakembernek éreznie kell a felelősséget ezzel kapcsolatban. Talán vannak, illetve voltak is ilyenek, és azért tűnnek el nagy számban a szakmából, mert túl sok az összetűzésük a tisztán üzleti szellemiségű vezetőséggel, vagy épp önmagukkal egy-egy feladat elvállalása után.

kfd:  Itt volna tehát a közszolgálati televízió felelőssége, nem?

Pierrot: Angliában egy BBC mellett könnyű felelőtlen kereskedelmi televíziózást csinálni. Aki éhes a valódi tartalomra, bármikor átkapcsolhat valamelyik közszolgálati csatornára, ahol a színvonal nem alacsonyabb. Azonban fel kellene ismerni, hogy nálunk nagyon más a helyzet. Egy évtizedek óta identitásproblémákkal küzdő, népszerűtlen közmédia mellett pimasz kiskirályként uralkodik a két nagy kereskedelmi csatorna megtűrve néhány specializálódott másikat maga körül. És ezek így együtt szórakoztatják, de egyben nevelik is a jövő kultúrafogyasztóit. Vagy pontosabban: építik le őket.

kfd:  Szerintem amikor a Such Györgyék megcsinálták itthon az új Petőfi rádiót, akkor valami hasonló nálunk is elkezdődött. Most nem akarok különösebben politizálni, de tudjuk, hogy ott is lecserélték anno a gárdát. Szerinted még be tudja tölteni a rádió a kezdeti funkcióját?

Pierrot: Az utóbbi évek kormányintézkedései egyértelművé tették, hogy egyetlen szakterületen sem számít igazán a rátermettség, a tapasztalat, a tehetség, legalábbis sokkal értékesebb, ha valaki egyértelműen a „táborhoz” tartozik. Minden kormányváltásnál lecserélik hát a szakemberi gárdát. Különösebben nem értem ezt a kétségbeesett paranoiát, de nem is kívánom tovább elemezni a helyzetet. A Petőfi rádió átalakulása számomra is üdvözlendő jelenség volt, de úgy érzem, hogy ott is sikerült átesni a ló túloldalára. A korábban széles körben mindenhol terjesztett ultrapopuláris zenék mellé igenis kellett már egy más hangot megütő rádió. Azonban hosszú távon hiba volt nem a megszokott kínálat mellé rendelni a csatornát, hanem egyenesen szembeállítani azzal. Az eleve szereptévesztés, ha valaki úgy érzi, az underground vonulatnak országos nyilvánosság, népszerűsítés kell. „Odalent a katlanban” fejlődnek, forrnak ki az újítások. A punknak az a dolga, hogy lázadjon, de ha már mindenki lázad, akkor ő a lázadás ellen fog lázadni.

kfd:  Nem gondolod, hogy ahogy egyre több tapasztalattal rendelkeznek, idővel azért ezeknek az embereknek is benő a feje lágya?

Pierrot: Valamelyest igen. Mindenki öregszik. És az öreg punk mindig bölcsebb, mint a fiatal punk. De ez a mozgalom alapvetően a fiataloké. És a fiatalság jellemzője a tapasztalatlanság és a piszok nagy energia. Ilyenkor úgy érezzük, sebaj, ha mindent le is bontok, képes vagyok újraépíteni bármit, újrakezdeni a világ felosztását. A tájékoztatás azonban esélyt adna arra, hogy ne abból álljon minden újítás, hogy a múlt – akár korábbi „punkok” által felépített – összes értékét megtagadjuk, hiszen sokszor már az újrafelfedezés is igen termékenyen hat a világ értékszemléletére, nem kell mindenáron valami újdonságot, az eddigiektől merőben eltérőt létrehozni.

kfd:  Miután a nagy zenekiadók a kilencvenes években elkényelmesedtek, mert csak ki kellett nyomni a portfóliót CD-n, és dőlt az extraprofit, jöttek a fájlcserélők és felborult az egész rendszer. A zenei szakma és ezen belül a zenészek iszonyatos pénzektől estek el, viszont a rendszer demokratizálódott. Példának okáért nem kell bekerülnöm az Abbey Road-ra ha lemezt akarok felvenni, meg tudom csinálni a hálószobámban, aztán feltöltöm a Youtube-ra. Neked mi erről az átmenetről a véleményed?

Pierrot: Van elég hely, hogy kifejtsem?

kfd: Van még kábé huszonegy óra a diktafonon...

Pierrot: A zeneipar válsága nem csak a zenészeké. Egy általános értékválság része, amelyet a zeneélvezők szintén megszenvednek. Igaz, náluk a baj kicsit másképp és kicsit később jelentkezik. És még nem tartunk a folyamat végén. Persze egy zenészt kérdezel, és mint ilyen, igencsak érintett vagyok a kérdésben. Nálam ugyanis nagy változást idézett elő ez az egész. Mondhatni, hogy megszűnt az állás a gyárban, amelyben évekig dolgoztam. És nem csak ebben a gyárban. Maga az álláslehetőség szűnt meg mindenütt. Pedig korábban igencsak megbecsülték a hozzám hasonlót. Zenei producerként főleg az volt a feladatom, hogy a kiadó és a művész között egy megbízható kapocs legyek. Valaki, akiben a felek megbíznak, hogy a végeredmény a megfelelő idő alatt, a megállapodott keretösszegért és a megfelelő minőségben készül el. Koholt a vád, miszerint mindig is töltelékdalok tucatja vette körül azt a két slágert az albumokon. Ez inkább az utóbbi időkre jellemző, amikor már valóban értelmét vesztette a lemezkészítés, az alkotók mégis ragaszkodtak a megszokott formátumhoz. Tehát következménye és nem kiváltó oka a zeneipari bomlásnak. Amit elsősorban az írható zenei CD formátum bevezetésének, majd a méretcsökkentett, tömörített hangfájl formátumoknak és végül az internet által könnyűvé vált fájlcserélésnek köszönhetünk. Azonban ne gondolja senki, hogy mindez pusztán az elkerülhetetlen technikai fejlődés következménye. Az egész folyamat mögött ott kell legyen az ember. Aki gyarló, aki kényelmes, aki ha teheti, a Túró Rudit is inkább a zsebébe teszi, mintsem a kosarába. A lelkiismeretét pedig megnyugtatja mindenféle ideológiák farigcsálásával. Pedig továbbra sincs másról szó, minthogy saját magunk alatt vágjuk a fát. Egyrészt régi törvény, hogy mindaz, amihez ingyen jutunk hozzá, az hamar elveszti az értékét. Másrészt ha egy iparágból kivesszük a pénzt, akkor az már rövid távon is azzal reagál, hogy silányabb termékeket hoz létre, mert egyszerűen nem képes a korábbi színvonalat fenntartani. Végső soron pedig épp a felhasználó – jelen esetben a zeneélvező – issza meg a levét az egésznek.

kfd: Evezzünk egy picit személyesebb vizekre. Annak idején miért döntöttél úgy, hogy a háttérbe vonulsz? Nem hiányzott utána a színpad?

Pierrot: Életemben eddig kétszer is így döntöttem. Mind a kétszer végül feladtam az önszántamból vállalt száműzetést. Korábban négyet, most két és fél évet hagytam ki. 1994- ben a visszalépésemmel tiltakoztam a törekvés ellen, miszerint könnyű popsztárocskává váljak a kiadók erős nyomására. Meg kellett szakítani egy folyamatot. Ezt persze könnyebben tettem meg azzal a háttérrel, amelyet a produceri, slágerszerzői munkám kialakított. Néhány év után azonban nem bírtam tovább. Rájöttem, hogy továbbra is jó játszani mindenféle stílusban, de van egy saját világom, és nekem arra is szükségem van. 2010-ben pedig a korábban említett válság hatásait éreztem olyan nyomásnak, ami azt mondatta velem, hogy elég volt.

kfd; Most azonban ismét visszatértél.

Pierrot: Április eleje óta dolgozunk egy nyolctagú zenekarral. Az új korszakra jellemző első szerzeményt (Talán ő címmel) bemutatta két országos rádió is, bízom benne, hogy van olyan hogy rotációba is kerül náluk és akár több vidéki rádióban. Jövő májusig leginkább szeretnénk megnyilvánulni, és csak utána mutatkoznánk be a fővárosban. Egyelőre gyűjtjük a meghívásokat, tárgyalunk a koncerthelyszínekkel. Új dalokat készítettünk, de sok energiát öltünk a régiek újrahangszerelésébe is. volt a cél, hogy minden dal a zenekar összetételéből fakadó megfelelően szólaljon meg (és nem fordítva), s hogy ez az új persze jól is álljon a dalnak. Természetesen már semmilyen szempontból nem hasonlít a arra korszakra, amikor még arcfestékkel léptem a színpadra.

kfd:  Honnan jött annó ez a maszkos image?

Pierrot: Sosem volt szándékos marketing fogás. Mindössze egy becenévből vagy eredeztetett művésznevem volt, amit igyekeztem felvállalni a színpadon. A sajátosnak tűnhet, de ne felejtsük el, hogy én a nyolcvanas évekből jövök, és abban az ez a fajta páváskodás teljesen magától értetődő volt.

kfd: Az utóbbi években többek között játékfejlesztéssel foglalkoztál. Honnan jött ez dolog az életedbe?

Pierrot: Hiába is tagadnám, ez egy kényszerpálya, és épp a korábban hosszan zenei válságnak köszönhetően kellett váltanom. Azonban nagyon fontos hogy a váltás előtt közel tíz évig már foglalkoztam játékfejlesztéssel. Részben a volt, részben pedig kiegészítő elemeket készítettünk egyes zenei projektekhez. amikor lépni kényszerültem, egy olyan pályára léptem át, ahol jól érzem magam, megtalálom az önkifejezés lehetőségeit, és ahol új kihívások és sikerek is értek. Ma úgy is tekinthetnék az elmúlt évtizedre, hogy ezen időszak alatt kitágult számomra a számtalan lehetőségem nyílt, hogy más területeken is kipróbáljam magam, és így vagy de rengeteg sikerélményt hozott. Talán épp korábban voltam túlzottan bezárva a zenébe. azonban játékot tervezek, forgatókönyvet és regényeket írok, tanulmányokat és programokat, táblás játékokat készítek, otthonosabban mozgok a társművészetek így a gondolkodásom is összetettebb, épp úgy, mint az általam létrehozott produkciók.