"Elegáns és nyomasztó könyv. Bátor könyv, amely nem ismeri a félelmet."Esterházy írja fülszövegében a fenti megállapításokat Barnás Ferenc másodszor is kiadott, A kilencedik című regényéről. Pontos könyv, pontos megjegyzések. És megtűrnek magukban némi ellentmondást. Igazak a szövegre, de nem igazak magára az elbeszélőre.

A főhős nélkülözi az eleganciát. És a bátorságot még inkább nélkülözi. Nem jellemhibák ezek. A kötet középpontjában ugyanis a környezet hatása áll az egyénre, ráadásul pontosan egy olyan határhelyzetben, amikor az egyén még nem egyéb csupán, mint nyiladozó elme. És igenis, ismeri a félelmet. Szinte csak a félelmet ismeri.

Interjúinkban, beszélgetéseinkben Barnás kiemelte: őt különösen ez érdekelte, az a torzulás, az a működési mód, amelybe egy gyermek óhatatlanul belezuhan, amennyiben körülményei az embertelenség határait súrolják. Mert a nyomor mellett állandó kísérőként kering az embertelenség. Kettőscsillagok. És ennek az óhatatlan torzulásnak óhatatlan következménye a nyelv. A sérültség, a beszorítottság, a sztázis, a paranoia megteremti a kommunikáció rendellenességeit. Nyomorék a nyelv,amin a főhős megszólal, részleges, pontatlan és akadozó.És a feszes szerkezeten túl ez anyelv, ennek a nyelvnek a megalkotása Barnás legnagyobb bravúrja. Mint legutolsó könyvében, a Másik halálban is, amely az Aegon–díj révén végre a szélesebb közfigyelmet is ráirányította erre a nem mindennapi szerzőre. Ott is az összeomlottság, ott is a beszorítottság, ott is a beszorított individuum kommunikációra már alig képes nyelve az, ami érdekli a szerzőt. És egy ilyen nyelven megírni egy, vagy két vagy háromháromszáz oldalas regényt, ez az igazi bravúr.A kilencedik a, kilenc éves fiú története., nem is annyira történet, mint monológ  A késő Kádárkor hátterében létrejövő szenvedéstörténet, egy olyan tudat szenvedéstörténete, aki magát a szenvedést, a nyomort még csupán annak adottságában tudja érzékelni. Apercipiálni, ahogy Barnás mindig szofisztikált megnyilatkozásaiban mondaná.

Maga Barnás Ferenc is hasonló körülmények közt töltötte gyermekkorát, mint főszereplőnk. Az életrajzi tények, melyekre támaszkodik, valósak. Attól azonban mindig óva int bennünket, hogy valódi önéletírást keressünk regényeiben. Egyrészt, mert a regények saját logikájukat követik, eltérnek az alapanyagtól, és a maguk fiktív világ átépítik. Másrészt, mert nem érdekes. A mű mű, a regény regény, a műhelytitkok pedig maradjanak a műhelyben. Kit érdekel, hogy a szólista mennyi gyakorlás után lép ki a színpadra. A verejtéket maga mögött hagyja, hogy hátradőlhessünk, amikor a hangszer tiszta hangon megszólal.

"Engem mindig az érdekel, hogy az olvasót belerántsam a szöveg világába,abba a világba, ami nem azonos a valóságos világgal, amely természetesen sokkal gazdagabb az irodalomban létrehozott világgal. Az irodalom lényege hogy maga a megfogalmazás, maga a szöveg mint szöveg robbanjon." – mondta legutóbbi beszélgetésünkkor. És a detonáció megtörténik. Lefojtott, csendes, suta detonáció ez, de nem jelentősége, nem mértéke és nem mérete folytán. Maga a nyelv, maga a leírt világ nem engedi, hogy a produktum a szó hétköznapi jelentésében bombasztikus legyen.Mégis bombasztikus. Megformáltságában ay. Hatásában az. A hatás, mit létrehoz,kilotonnákban mérhető.

(Barnás Ferenc: A kilencedik. Második kiadás. Kalligramm. 2014)